Ha egy repülőgép-motor tervezéssel foglalkozó fiatalember úgy dönt, hogy az autóversenyzésben is kipróbálja magát, akkor sejteni lehet, hogy nem elégszik meg még a piacon kapható legjobb sporkocsival sem. A korábbi posztokban már írtam néhány példát arról, mi történik, ha egy aviatikában jártas szakember "belekontárkodik" az autótervezésbe; Marcel Leyat légcsavaros autója, vagy az egykori pilóta, André Dubonnet Xenia Coupéja, melyet a szintén repülőmérnök Jean Andreau álmodott meg, mind az autó történetének kivételes szereplői.
Hadd gazdagítsam a sort most egy angol úriemberrel, név szerint Frank Bernard Halford őrnaggyal, aki a repülőmotor fejlesztés mellett szabadidejében egy kőkemény versenyautót készített, hogy azután a pályán mérje össze erejét a többi földi pilótával.
Az 1894-ben született Halford mindössze 19 éves volt, mikor otthagyta a Nottinghami Egyetemet, hogy a brooklandsi, majd bristoli repülőiskolában tanuljon tovább. Hamarosan repülőoktatóként kezdett dolgozni: a roppant kezdetleges Bristol Boxkites repülővel tanította a pilóta növendékeket. Az I. világháborúban kezdetben motorvizsgálóként dolgozott, majd a Királyi Légihadtest katonájaként a frontvonalban is harcolt.
 |
| Halford első verdája: a Bristol Boxkites |
A háború után mérnökként részt vett a hathengeres Austro-Daimler repülőgépmotor áttervezésében, amelyből a 230 lóerős Beardmore Halford Pullinger motort alakították ki. Nem sokkal később az Armstrong-Siddeley gyár továbbfejlesztette a hajtóművet, amely a Puma nevet kapta. 1923-ban a neves repülőmérnök Harry Ricardóval közösen tervezőirodát alapítottak és megkezdték az Airdisco Cirrus repülőmotor kifejlesztését.
Közben azonban Halford más kihívások után is nézett. Közhely, hogy számos első világháborús pilóta fordult az autóversenyzés felé és Halford is ebben az irányban próbálta kiélni sebességvágyát. Így 1923-ban vásárolt az akkoriban szinte ismeretlen Aston-Martintól egy törött, rövid tengelyávú négyhengeres, 1.5 literes sportkocsit. Az Aston-Martin - vagy akkoriban elterjedtebb nevén: Bamford-Martin - autók gyakorlatilag tuningolt Singer járgányok voltak, s a márkát jórészt a lengyel származású Luis Zborowski gróf támogatása tartotta életben. Halford sem volt túlságosan lenyűgözve a kis gép teljesítményétől, s úgy döntött, vérbeli versenyverdát farag belőle, a saját elképzelései szerint.
 |
| 1924-es Bamford-Martin Short Chassis Tourer - egy ehhez hasonló autó adta a Halford Special alapját |
Ennek megfelelően a kukába is vágta a karosszériát és a motort és az alapoktól kezdte újjáépíteni az autót. Először is tervezett egy vadonatúj erőforrást, az eredetihez hasonlóan 1. 5 literes lökettérfogattal, ám hat hengerrel, két vezérműtengellyel - természetesen felül vezérelve - és kompresszorral szerelve. Ráadásul a repülőgép motorok tervezésében szerzett tapasztalatok alapján dupla gyújtással és dupla magnetóval látta el a kocsit.
 |
| 1923 Halford Special |
A kétüléses versenykasztnival szerelt járgány Aston-Martin Halford néven gördült a brooklandsi pályára, ám első versenyét nem tudta eredményesen befejezni az alultervezett hűtő és a megbízhatatlan kompresszor miatt. Ezért ezeket az egységeket Halford gyorsan kicserélte; nagyobb hűtőt és jól bevált Roots feltöltőt épített az immár Halford Special névre keresztelt autóba. Halford első versenyét, a brooklandsi 200 mérföldes futamot 1925-ben nyerte meg autójával, majd a következő évben még háromszor sikerült ugyanott diadalmaskodnia, miközben több, mint 179 km/h-s leggyorsabb kört futott.
1926-ban Halford indult az első Brit Nagydíjon, ahol a negyedik helyre tudott felzárkózni, ám a 270. mérföldnél autója meghibásodása miatt feladni kényszerült a versenyt. Ez azonban nem nyomasztotta túlságosan, mivel abban az évben Brooklandsban a már említett három első pozíciója mellé még három második, három harmadik,
két negyedik és egy tizedik helyet sikerült elérnie. 1927-ben a későbbi szárazföldi sebességi világrekorder George Eyston kapitány vezette Halford gépét a Francia Nagydíjon, ahol a negyedik helyre hozta be a kocsit.
Ekkoriban már azonban Halfordot egyre jobban lekötötte munkája, a híres de Havilland Gypsi motor fejlesztése, így nem sok ideje maradt az autóversenyzésre. 1930-ban azután egy futamon sikerült teljesen összetörnie az autót, amit soha többé nem is rakott össze. Helyette tolattyús repülőgépmotorokkal foglalkozott, majd részt vett az utolsó kétfedeles Brit harcirepülő, a de Havilland Tiger Moth kifejlesztésében, ami alapjául szolgált a rádió távirányítású Queen Bee repülőgépnek. Halford a második világháború alatt a sugárhajtóművel kapcsolatos fejlesztésekben vett részt.
 |
| A Halford Special James Cheyne-vel a volánja mögött ( forrás: http://flickr.com/ ) |
 |
| 1923 Halford Special ( forrás: http://flickr.com/ ) |
 |
| A másfél literes erőforrás ( forrás: http://flickr.com/ ) |
 |
| 1923 Halford Special ( forrás: http://flickr.com/ ) |
A jó őrnagy 1955-ös halálával akár véget is érhetne a történet, ám egy lelkes autórajongó, név szerint James Cheyne összeszedte, ami megmaradt a Halford Specialból, és a hetvenes években újra működőképessé tette az autót. Ráadásul nem ám egy múzeumban porosodik a dögös sportgép, hanem a rendeltetése szerint rendszeres résztvevője a veteránversenyeknek, hegyiversenyeknek és gyorsasági futamoknak!
Halford őrnagy bizonyára mosolyog az égben, amelynek meghódításáért annyit tett...
