Az előző részben megismerkedhettünk a portugál-angol származású John Tojeiróval és az ő létraalvázas Ferrari koppintásával, ami az ötvenes évekbéli AC Ace sportkocsik, majd a Cobra alapjául szolgált. Az AC - egészen pontosan a céget irányító Derek Hurlock - azonban 1954-ben felmondta a vele kötött licencszerződést, mivel az Ace modellt némileg áttervezték és így érvényét veszítette a megállapodás. Tojeiro nemcsak az eladott autónkénti bődületes öt fontos licencdíjtól esett így el, de saját fejlesztésű létraalvázát sem használhatta a továbbiakban - mivel azt eladta az AC-nek.
Mit volt mit tenni, újrakezdte a munkát. Hamarosan papírra vetette egy térhálós csőváz rajzát, amelynek első tengelye fölé egy Jaguar sorhatost álmodott. 1955-ben megalapította a Tojeiro Automotive Developments Ltd. céget és elkészített két csővázat is, DeDion hátsó -és asszimetrikus lengőkaros első futóművel. Ezekbe az autókba eredetileg 2.5 literes Lea-Francis (TAD 1/55) és kétliteres Bristol hathengerest (TAD 2/55) épített - azonban az egyes számú váz, amellyel versenyzett többek közt Bira herceg és az új-zélandi második világháborús ász pilóta, W. F. Morrice is, - az év közepén Jaguar szívet kapott.
1955 Tojeiro-Bristol TAD 2/55 (Forrás) |
1955 Tojeiro-Jaguar TAD 1/55 |
A következő évben Toj áttervezte vázát, hogy az igen népszerű könnyű sportkocsik kategóriájában is sikerrel szerepeljen. Az eredmény azonban kétséges; bár a négy megépített autóból a két Bristol motoros - tehát a "nagyok" közt induló - verzió mérsékelten sikeres versenypedigrére tett szert, a két kisebb kivitel azonban már nem tudott semmilyen eredményt elérni. Az 1.1 literes, alapkivitelben 71 lóerős Coventry-Climax FWA motorral szerelt verzió megközelíteni sem tudta az ugyanolyan motorral szerelt, ám jóval könnyebb és kezesebb Lotus XI versenyautót, amely az évtized legjobb könnyű sportkocsijaként írta be magát az autós történelemkönyvekbe...
Hasonlóan sikertelen maradt a Ronald Clare Clifford Palmer őrnagynak szállított Microplas Mistral műanyag karosszériás, a legendás motorépítő, Archie J. Butterworth négyhengeres, 1.5 literes A.J.B. boxerszívével szerelt XNK 900 rendszámú modell is.
1956 Tojeiro-Bristol (Forrás) |
1956 Tojeiro-A.J.B. Special (Forrás) |
De ez már kevéssé zavarta Tojt; 1956 elején ugyanis összehozta a sors a Jaguar XK120-al versenyző ifjú John Ogierrel, aki elpanaszolta neki, hogy van ugyan az autóban potenciál, de a nehézkes gyári kasztnival sosem lesz az a csúcsjárgány, mint amit vezetni szeretne.Tojeiro valószínűleg mosolyogva hozakodott elő ötletével: fogjuk az erős Jaguar motort és pattintsuk bele az egyre kifinomultabb csővázamba! Ogier rábólintott, Toj pedig nekilátott a TAD 3/56-os váz átalakításának.
Elől és hátul tekercsrugók kerültek beszerelésre, elől kettős keresztlengőkaros felfüggesztést, hátul De Dion hidat kapott a szerkezet. Az első tengely fölé egy 3.4 literes sorhatos Jaguar D-Type motor került, ami négyfokozatú Moss sebességváltón és önzáró ZF differenciálművön keresztül adta le 250 lóerős teljesítményét. A karosszériát a jól bevált Panelcraft testvérek készítették.
Az autó a 7 GNO rendszámmal gurult a versenypályákra; Ogier hamar rájött, hogy egy ilyen kaliberű járgány irányításához kevés az ő tudása, így versenyzőtársként maga mellé vette az egyik leggyorsabb és legmerészebb Jaguar klubsofőrnek számító E.R. Dick Protheroe-t, aki egyébként a második világháborúban bombázópilótaként szolgált.
Protheroe az 1956 júliusi esős silverstone-i futamon kacsaként gázolt át a pályán összegyűlt vízen, miközben Stirling Moss Maseratiját és Roy Salvadori Aston Martinját üldözte - végül a negyedik helyre sikerült behozni az újonc Tojeiro-Jaguart.
Nem sokkal később, az augusztusi Crystal Palace futamon Protheroe megverte az Aston Martin DB3 S-el versenyző Knyffint és megszerezte az autó első győzelmét. Mellette Ogier is indult néhány Formula Libre és Vanwall Trophy futamon, ahol rendre az élbolyban végzett. Tojeiro a következő évben jónéhány alkalommal megfircskázta barátját, Brian Listert, akinek az első alvázakat szállította: a Protheroe vezette Tojeiro-Jaguar számtalanszor megszorongatta az Archie Brown-Scott által terelgetett Lister-Jaguarokat a versenypályákon.
1956 Tojeiro-Jaguar TAD 3/56 (Forrás) |
Mindezek ellenére a Tojeiro-Jaguar nem volt túl jó versenyautó. A keskeny nyomtáv és szűk tengelytáv irányítási problémákat okozott, míg a látványos vonalvezetésű, ám áramlástanilag katasztrofális kialakítású karosszéria jócskán visszafogta a Jaguar motor teljesítményét. A Crystal Palace-béli győzelemnél például a jóval kisebb teljesítményű Lotus XI autóval futó Cliff Allison 1.6 másodperccel jobb köridőt produkált - magyarán: elsősorban Protheroe versenyzői tudásán múlt a Tojeiro-Jaguar sikere... Ezt tudta Toj és Ogier is, aki nem kevés pénzt bektetett a vállalkozásba - Tojeiro pedig folytatta a konstrukció finomítását.
Először is megnövelte a tengelytávot 3 collal, vagyis hét és fél centivel, a nyomtáv pedig 3.2 centivel nőtt. A De Dion hátsó hídat Watt-tengellyel egészítette ki, ami elméletileg jobb útfekvést biztosított. Felvette a kapcsolatot az ipari formatervező Cavendish Mortonnal, hogy közösen dolgozzák ki az új generációs Tojeiro versenyautók formáját.
Kettejük első közös munkája pedig az AC-től jövő megrendelés formába öntése volt. Hogy a bűntudat vezérelte Hurlockot, amiért átverte Tojeirót, vagy csupán frissíteni akarta az ötvenes évek második felére avittassá váló Ace modellt? Ki tudja, mindenesetre megbízta az 1958-as le mansi 24 órás egyik AC autójának megépítésével. Toj és Cavvy pedig összedugták a fejüket a rajzasztal felett, majd nemsokára a műhelyből feltörő zajok adták a világ tudtára, hogy készül az új győztes versenygép! Az autó alapját a térhálós csőváz adta, még egyszerű De Dion hátsó híddal, ami később sok mérgelődésre adott okot - Tojeironak nem tetszett az autó viselkedése.
Az első tengely fölé természetesen egy Ken Rudd által tuningolt kétliteres Bristol motor került, míg a jellegzetesen felfelé csapó seggű karosszériát Morton tervei alapján kalapálták a Panelcraft fivérek. Morton annyira elégedett volt önmagával, hogy a tervrajzokból festményt készített, amelyet eladásra bocsájtott a lelkes rajongók közt. Hamar kiderült azonban, hogy Cavvynak jó szeme van ugyan az arányokhoz, de az áramlástechnikát ő is csak ugatja - az autó ugyanolyan makrancosan viselkedett a pályán, mint korábban a Tojeiro-Jaguar.
Mindenesetre Le Mansban ez az autó képviselte az AC gyári csapatát, Peter Boltonnal és Dickie Stooppal a volán mögött; mellettük egy hagyományos Ace modellel a svájci Patthey és Berger indultak privát versenyzőként. A versenyen az AC Tojeiro Special végül kategóriájának második, és az összetett nyolcadik helyét szerezte meg - közvetlenül mögöttük futott be a normál Ace típust hajtó svájci versenyzőpáros.
1958 AC Ace Tojeiro Special (Mike Lawrence: Directory of Classic Sports-Racing Cars) |
Világosan látszott, hogy az egyedi építésű Tojeiro semmivel nem jobb, mint a gyári Ace modell; a nagy pofon azonban a goodwoodi Tourist Trophyn érte a konstruktőröket, ahol a folyamatos motorhűtési problémákkal sújtott autójuk csupán a 19. helyre futott be. Az AC vezetése az érdemek elismerése mellett ismét megszakította a kapcsolatot Tojeiroval, aki visszatért műhelyébe, hogy tovább reszelhesse Jaguar motoros versenyautóit.
Még 1957-ben elkészült a javított Tojeiro-Jaguar, ami már az új, kisebb motorokkal szerelt autóknál is alkalmazott vázszerkezetet és futóművet kapta meg. Az első, snettertoni futamot simán megnyerte vele Protheroe - bár ha tudjuk, hogy a nagy ellenfél Archie Scott-Brown Listere műszaki hiba miatt kiállni kényszerült, rögtön megváltozik a leányzó fekvése. Annál is inkább, mivel az év hátralévő részében semmit nem tudtak kezdeni az autóval; hiába szerződtették Jack Brabhamet, és Graham Hillt, ők sem tudták azt sikerre vinni. Közben Ogier a régi 7 GNO Jaguarral néhány vidéki hegyiversenyen és gyorsasági futamon diadalmaskodott, ezzel is alázva az új konstrukciót. Persze ez csak azév októberéig tartott, amikor is egy futamon csúnyán összetörte saját magát és az autót; míg lábtörését kezeltette, Ogier eladta öreg versenygépét Új-Zélandra...
1957 Tojeiro-Jaguar (Forrás) |
Már úgy tűnt, hogy 1958-ban csak az AC-féle le mansi autó fog Toj műhelyében összeállni, amikor felhívás érkezett David Murray híres Ecuire Ecosse csapatától. A skót versenyistálló le akarta cserélni öregecskedő Jaguar D-Typejait, ám a piacon nem volt épkézláb alternatíva. Ezért Murray úgy döntött, ad egy esélyt a feltörekvő manufaktúráknak, s rendelt egy autót a Listertől, illetve Tojeirotól is. Természetesen Toj örömmel rakta össze újabb Jaguar speciálját a kékeknek, ezúttal egy háromliteresre felfúrt Mk I. hathengeres motor, a hosszú tengelytávú váz és a Cavvy Morton-féle felhúzott seggű kasztni alkalmazásával. A probléma már ott kezdődött, hogy az autó csak az év közepére készült el - mivel közben ugye építették az AC speciált is -, amikorra a Lister-Jaguar már bizonyított az Ecuire Ecosse-nak. Az autó először a Brit Nagydíjon állt pályára Ivor Buebbel a volánja mögött, ahol csúnyán kikapott nemcsak a Stirling Moss vezette Lister-Jaguartól, de még a Roy Salvadori és Cliff Allison vezette kisebb, másfél literes Lotus XI Series 2 versenyautók is elpáholták a pályán bugyuta rinocéroszként kőröző Ecuire Ecosse 'Toj-Jaguar Specialt. Mondanom sem kell, hogy Murray a továbbiakban Brian Lister csapatát bízta meg a versenyautók építésével.
1958 Ecuire Ecosse Tojeiro-Jaguar D-Type TAD 1/58 (A rendszámot érdemes megnézni. Bizony, ez is 7 GNO :)) |
Pedig a harmadik Tojeiro-Jaguar nem volt vészesen rossz versenyautó; John Lawrence és Ron Flockhart irányításával rendre jöttek a negyedik-ötödik helyek, sőt, az 1959-es goodwoodi versenyen Flockhartnak sikerült elcsípnie a győzelmet az üzemanyagából kifogyó Jim Clark Lister-Jaguarja elől. A középszerűségi menetnek végül Flockhart balesete vetett véget az azévi nürburgringi 1000 km-es futamon... Ezután magánszemélyekhez került a gép, elsőként Peter Blondhoz, aki egy aintreei versenyen újból összetörte; utána Tony Maggs vitte haza magával Dél-Afrikába, ahol az újjáépített autóval sikeresen versenyzett. Nemsokára a Tojeiro-Jaguar visszakerült Angliába, ahol részt vett a "The Green Helmet" című film forgatásán - ahol újból összetört. A roncsokat a Lewis testvérek vették meg, akik 1963-ig versenyeztek vele. Ekkor David Lewis felesége, Vivienn hajtotta az autót a Brighton Speed Trials futamon, amikor az egyik kanyart rosszul vette be; a kocsi és az őt hajtó hölgy összeroncsolódott és kigyulladt. A balvégzettel sújtott gyilkos gépet azonban ismét összerakták, és Maurice Gomm új karosszériát épített rá; bár azóta szerencsére nem fűződött a nevéhez hasonló dráma...
Tojeiro pedig menekült a balszerencsét hozó Jaguar motoros versenyautóktól. Ismét áttervezte és könnyítette a csővázat, hogy az a korábbiaknál jobban befogadja a Coventry-Climax 1.1 és 1.5 literes motorjait. A kisebb FWA erőforrásokat négy autóba építette be az 1958 / 59-es évadban és Chris Threlfall illetve Richard Utley sikerrel szorongatta meg velük a legyőzhetetlennek hitt Lotus XI-eseket. A nagyobb motoros gépet John Whitmore vette meg, ám ő nem tudott eredményt elérni.
1958 Tojeiro Coventry-Climax 1100 (Forrás) |
Ugyanebben az évben Ecuire Ecosse ismét megbízta Tojeirot egy versenyautó elkészítésével - mivel az addig preferált Brian Lister becsukta vállalkozását. Ezúttal célirányosan Le Mansban indították az új háromliteres Toj Jaguar Specialt, ahol Ron Flockhart és John Lawrence terelgette a kék gépet. Méghozzá nem is akárhogyan, az első hat között haladt a járgány, s már-már John Tojeiro is reménykedni kezdett, hogy a szerencse a pártfogásába veszi! Nem vette... 137 kör megtétele után a Jaguar motor megfőzte magát, és a csapat feladni kényszerült a versenyt. Az autót hamarosan helyrehozták és indították Masten Gregory és Jim Clark irányításával a goodwoodi Tourist Trophy versenyen. Gregory a hetedik helyen hajtott, amikor észrevette, hogy tönkrement a kormánymű és irányíthatatlanná vált az autó; a Woodcote Cornernél lerepült a pályáról és összetört, a sofőr pedig szerencsésnek érezte magát, hogy egy kulccsont töréssel megúszta a balesetet.
1959 Ecuire Ecosse Tojeiro-Jaguar (Forrás)(Forrás) |
Ez jelentette a véget John Tojeiro számára; felhagyott a versenyautó gyártással, helyette inkább mérnöki tanácsadással foglalkozott. Első ilyen irányú munkáját még 1957 / 58-ban végezte, amikor Acland Geddes részére Cavendish Mortonnal közösen elkészítette a 2.6 literes, 160 lovas Ford Zephyr motorral, Raymond Mays készítette spéci hengerfejjel, három SU karburátorral, négykerék-tárcsafékekkel és négyfokozatú Moss-váltóval szerelt Britannia GT kupé terveit. Az Aston Martin DB család ellenfelének szánt autóból hat példány készült, köztük egy alumíniumkarosszériás verzió, ám anyagi okokból a sorozatgyártás sosem valósult meg. Ugyanúgy kukába dobhatta a farmotoros Britannia Formula Junior terveit is, amelyet az autó versenypedigréjének növelésére alkotott, ám csak néhány példányt tudott értékesíteni belőle. Mindenesetre a Britannia GT tervből megmaradt vázakat felhasználva elkészített még néhány Coventry-Climax motoros kupét, melyeket Tojeiro Coupe néven árult.
1957 Britannia GT (Forrás) |
1958 Tojeiro Coventry-Climax Coupe (Forrás) |
Részt vett még a Berkeley lakóautó -és törpeautógyár új sportkocsijának megtervezésében is. A kis Berkeley Bandit a cég korábbi parányi három -és négykerekű kabrióinak továbbgondolása volt, nagyobb, Tojeiro tervezte vázra épülő műanyag karosszériával, modern, elől MacPherson rugóstagos, hátul független kerékfelfüggesztéssel és a Ford Anglia 105E egyliteres motorjával. Sajnos hamar kiderült, hogy a kisautó nem veheti fel a versenyt az olcsó, nagy tömegben előállított Austin-Healey Sprite és MG autókkal, így a projektet 1961-ben, két prototípus elkészülte után lefújták.
1961 Berkeley Bandit (Forrás) |
1962-ben újra a kék skótok csörömpöltek Tojeiro műhelyénél. Újra Le Mansban szerettek volna próbát tenni, s Toj nem mondhatott nemet a felkérésre. Áttervezte térhálós csővázát, úgy, hogy az be tudja fogadni a hátsó tengely elé ültetendő 2.5 literes Coventry-Climax motort. A teljesítményt Jack Knight módosította Cooper váltón adta le a hátsó kerekeknek, amelyek, akárcsak az elsők, független kerékfelfüggesztésen nyugodtak. A karosszériát ismét Cavvy Morton tervezte. A határidőt szokásos lazaságával kezelte Tojeiro, így a le mansi megmérettetésre végül csak egy autó készült el a rendelt kettő helyett, s még az sem volt megfelelően letesztelve. Nyolc órával és 81 körrel a rajt után a Jack Fairman és Tom Dickson vezette autónak a váltómű hibája miatt kellett feladni a versenyt. Az Ecuire végképp magára hagyta Tojeirot, aki azonban befejezte a második középmotoros kupét is, kidobta az angol erőforrásokat és Ford, illetve Buick V8-asokat ültetett az autók farába. A leszerepelt le mansi járgányokat egy Jackie Stewart nevű fiatal versenyző vette meg, aki hamarosan belevéste a saját - és John Tojeiro utolsó versenyautóinak nevét is a Brit pilóták nagykönyvébe.
1962 Ecuire Ecosse Tojeiro-Buick (Forrás) |
1962 Ecuire Ecosse Tojeiro-Ford (Forrás) |
Tojeiro viszont nem épített többet versenyautót; egy ideig nyaggatta Dennis Adams-t, hogy csinálják meg együtt a Marcosnál elvetett Chevrolet Corvair motoros XP típus szériaváltozatát. Ám szerencsére Adams nem állt kötélnek több évtizednyi nyüstölés után sem, és a Tojeiro által Corveiro névre keresztelt szörnyeteg a füzete lapjain maradt.
A sors azonban tartozott neki még egy fordulóval - talán amiatt, hogy kimaradt az AC Ace és a Cobra történetéből. Vagy csak a véletlen műve ez is, ki tudja. Mindenesetre, amikor felkeresték az újonnan alapított Dax kitautó gyártó cégtől és felajánlották neki a műszaki igazgatói széket, nem sokat gondolkozott. Az új kompánia pedig a Cobra másolatainak eladásából kívánt megélni - abból az autóból, amelynek az alapjait ő alkotta meg! Ez a cég a nyolcvanas évektől egyszerűen Dax Tojeiro néven kínálta a Cobra repikákat, amelyek a Super Sevent imitáló Rush mellett a mai napig a modellkínálat alapját jelentik.
Mr Tojeirónak ez bizonyára megnyugvást hozott annyi küzdelmes és kudarccal teli év után. A modern versenyautó építés egyik megteremtője 2005-ben hunyt el Cambridgeben.
Mindenkinek Boldog Új Évet Kívánok!