Magyar szemmel nézve a Földgolyó túlsó felén élő új-zélandiak fura fazonok lehetnek. Az  Ausztrálián kívül a világon mindentől távol eső szigeteken hazánk népességének kevesebb mint fele él. Az ország erőforrásokban szegény, leginkább birkatenyésztésre és tejtermelésre, meg némi alumíniumkohászatra alapuló gazdasága mellett lakói meglepő módon optimistának és, talán a nyomokban még fellelhető maori kultúra okán, kemény küzdőszelleműnek tűnnek.

Ha csak a blog tematikájához közeli dolgokat nézzük: Kiwiföldről származott a remek konstruktőr és versenypilóta  Bruce McLaren, akinek a nevét viselő, ám gyalázatos módon immár évtizedek óta brit zászló alatt futó Forma-1-es és utcai sportkocsik minden benzingőzzel beoltott emberben feljebb nyomják az adrenalin szintet. Idevaló még Burt Munro, aki a világ leggyorsabb Indian motorkerékpárjának tulajdonosaként három hivatalos sebességi rekordot, plusz egy 331 km/h-s csúcssebességet jegyzett Boneville-ben - ezek közül az elsőt 1962-ben, 63 évesen futotta, mikor hazájában már évtizedek óta a legnagyobbak közt tartották számon! Mellette Chris Amon említésre méltó még, aki az egyik leghosszabb Forma-1-es versenykarrierrel rendelkezett, anélkül, hogy egy futamot is nyert volna. Viszont 1966-ban, Bruce McLarennel közösen azért csak összehoztak egy le mansi 24 órás diadalt!
S persze nem hagyhatom ki a mostani anyag főszereplőjét, aki mindennel győzni tudott, aminek csak a kormánya mögé ült: Új-Zéland egyetlen Forma-1 világbajnokát, Bruce McLaren jóbarátját, Denny Hulme-ot (1936-1992), akinek a nevét immár egy sportkocsi is viseli hazájában.

Denny Hulme (1936-1992)

Dennis Clive Hulme húszas éveinek elején édesapja szállítóvállalatának teherautóit vezette, majd némi (najó, sok) pénzt összegyűjtvén vett magának egy vadonatúj MG TF sportkocsit, az ötvenes évek végén. Természetesen hamarosan már a hétvégi versenyek világában találta magát, ahol hamar elismerést vívott ki magának ez a nagytermetű, ennek okán Medve becenévre hallgató, korán kopaszodó, autóját mezítláb vezető ám a pályán nagyon ügyesen és gyorsan terelgető fiatalember. Az utcai sportautóból hamar továbblépett, s  vásárolt magának egy kicsit öregecske, ám még mindig ütőképes, Cooper-Climax F2-es versenygépet. Ebben a kategóriában azonban az ex-kamionos hamar komoly ellenféllel találta szembe magát: a civilben ács foglalkozású George Lawton az övéhez hasonló Cooperrel, pokoli gyors és rámenős vezetési stílusával gyakran megszorongatta és legyőzte Hulme-ot. A két ellenfél hamar összebarátkozott, s az év végén együtt utaztak Nagy-Britanniába, a helyi versenyszövetség által indított "Új-Zélandi Sofőrök Európába" program keretében. Ekkor Jack Brabham garázsában dolgozott szerelőként, aki felfigyelt a tehetséges fiatalemberre. A kaland azonban tragédiával végződött; a merész Lawton a dán Roskildering versenyen az életét vesztette. Hulme élete során először, de nem utoljára szembesült a sport veszélyeivel; hamarosan hazatért, egy új Cooper versenyautóval, amellyel sikerült megnyernie Dunedin Festival utcai versenyt. Végleg eltökélte magát, hogy profi versenyző lesz, fogta minden pénzét és visszautazott Angliába, ahol megvette a Cooperrel 1959-ben és 1960-ban Forma-1-es bajnoki címet nyert ausztrál Jack Brabham saját építésű Formula Junior autóját. Jó egy éven keresztül élte az alulszponzorált versenyzők cigányéletét; állandóan anyagi gondokkal küzdött, s gyakran a pálya szélén aludt a versenygépét vontató ócska kis Zodiacjában. Ezalatt az időszak alatt bejárta Európa szinte minden versenypályáját, Svédországtól Szicíliáig.. Versenyzett az Abarthnál az 1961-es le mansi 24 óráson és Ken Tyrell is megkereste, hogy volna-e kedve hozzá szegődni.
 

A fordulópont az 1961-es Brands Hatch versenyen jött el, amelyet megnyert a Brabham Formula Juniorral, s az egykori világbajnok saját autójának első győztesét azonnal felvette a csapatba. A két déli fickó hamar felismerte egymásban a rokonlelket, s hamarosan Hulme lett Brabham istállójának a húzóereje. Az 1964-es és 1965-ös versenyszezonban a Honda motoros Brabham autók a Forma-2 kategória királyai lettek; Hulme-ot azonban nagyon zavarta a csapatrend, amely szerint, mindig Brabhamet kellett győzni hagyni. Az egyébként is introvertált, egyesek szerint kifejezetten mogorva versenyző még inkább magába zárkózott; ezen nem segített az sem, hogy 1965-ban Brabham maga mellé vette a Forma-1 ben, ahol a két versenyző egy másfél literes géppel próbálkozott, ám csak egy tízedik és egy 11. helyre futotta. A következő évben azonban az új Formula szabályozás szerint, egy "teljesen Ausztrál", háromliteres Repco V8-as motorral szerelt géppel indultak. A viszonylag gyenge motor, könnyű autó párosítás pedig tarolt; "természetesen" azt a szezont Brabham nyerte, míg Hulme a negyedik helyet szerezte meg az év végén. Ekkor kezdett más sportágak felé kacsintgatni, és így találkozott Bruce McLarennel, aki helyet ajánlott neki CanAm csapatában, s a Shelby Americannál a McLaren utáni helyet szerezte meg Le Mansban egy Ford GT40 volánja mögött. 1967-ben azonban fordult a kocka a Forma-1-ben; Hulme két győzelemmel, három második, három harmadik és egy negyedik hellyel megverte látványosan gyengébben szereplő főnökét, és világbajnok lett. Ennek következményeként az év végén távoznia kellett a csapatból; két dudás egy csárdában... Brabhamtől a következő évben elfordult a szerencse; az új Repco motor katasztrofálisan rossz volt, s nem is sikerült a 23. helynél előrébb kerülnie. Még új felfedezettje, az ifjú Jochen Rindt is megverte őt.

Denny Hulme, úton első F1 győzelme felé Monte Carlóban

 
Hulme közben nem mehetett máshoz, mint példaképéhez, a szintén Új-Zélandról származó Bruce McLarenhez, aki szívesen ültette be narancssárga F1-es versenyautójába is földijét. A régi M5A kasztnival és BRM V12-es motorral szerelt géppel első versenyén az ötödik lett Hulme, és McLaren úgy döntött, a pilóta megérdemli, hogy megkapja a legújabb fejlesztésű autóját, az M7 - Ford Cosworth V8 autót, amellyel az új-zélandi végül két győzelemmel a harmadik helyen végzett az 1968-as szezonban; kőkemény fricskát mutatva a kínlódó Brabhamnek. Ezután Hulme Forma-1-es pályafutásának végéig, 1974-ig a McLaren csapatában maradt, s bár korábbi sikereit nem ismételte meg, összesen nyolc versenygyőzelemmel és 1972-ben még egy összesített harmadik hellyel büszkélkedhetett.

1968 Nürburgring, Hulme a McLaren M7-ben hasítja a vizet (Forrás)

Denny Hulme és a McLaren M19A - Ford Cosworth az 1971-es spanyol Nagydíjon (Forrás)

Indult még ötször az Indianapolis 500 versenyeken '67 és '71 közt, ám csak 1967-ben és 1968-ban sikerült a negyedik helyet begyüjtenie; a sorozatos műszaki problémák, s egy 1970-es balesete, ahol a tesztek során belobbanó metanol csúnyán megégette a karját, elvette a kedvét az oválpályától. 1968 után azonban figyelme egyre inkább a Bruce McLaren által is preferált CanAm versenyek felé fordult, ahol sikerült az új, Chevrolet motoros M8A versenyautóval megnyernia a bajnokságot - ne feleddjük, eközben Forma-1 harmadik lett! 1969-ben csak a második helyet csípte be McLaren mögött, de legalább valódi versenyben, nem utasításra. A sajtó hatalmas médiavisszhangja, amivel a két új-zélandi sikerét ünnepelték, a Bruce-Danny show nem volt Hulme ínyére, s gyakran hajtotta el az őt faggató riportereket a búsba; alaposan rászolgálva mogorva Medve becenevére. Az 1970-es év ismét Hulme győzelmét hozta a burkolt kerekű bajnokságban; ez azonban keserű diadal volt. Egy goodwoodi edzésen ugyanis balesetet szenvedett és meghalt Bruce McLaren, így Hulme legjobb barátja elvesztésével vált bajnokká. A következő év a McLaren CanAm csapatánál Peter Revsoné volt, akit szintén a barátjává fogadott a hallgatag új-zélandi. A cégalapító halálával azonban a McLaren szerencséje a CanAm versenyeken leáldozott és Hulme sem ott, se a Forma-1-ben nem tudta megismételni korábbi sikereit. Ráadásul 1974-ben, a Forma-1-es Kyalami Nagydíj edzésén Revson Shadow autójának eltört a felfüggesztése, és a pilóta a védőkorláton átrepülve szörnyethalt; az elsők közt a helyszínre érkező Hulme-t sokkolta az esemény, állítólag a nap végén, amikor barátja vérét mosta le magáról a zuhanyzóban, döntötte el, hogy feladja karrierjét. A szezon végeztével szögre akasztotta sisakját, 22 CanAm győzelem és egy rövid közjáték után, melyet a GPDA (Grand Prix Driver's Association) vezetőjeként töltött, feleségével és fiával hazatértek Új-Zélandra.

1967 Gurney Eagle Mk III - Denny Hulme Indy 500-as autója, a 2009-es Pebble Beach árverésen 350 ezer dollárért meghirdetve (Forrás)

Peter Revson és Denny Hulme + a kötelező cica egy CanAm verseny után (Forrás)

1970 Watkins Glen CanAm verseny; Dan Gurney (#48) és Denny Hulme (#5) McLaren M8D autói (Forrás)

Nyugodni azonban otthon sem tudott, hiába nézegette jó kis McLaren M23-asát, amelyet magával vitt, hamarosan egy versenykamion volánja mögött gurult vissza a versenypályákra. Ezután a nyolcvanas években a túraautó versenyzés felé fordult figyelme, ahol Tom Walkinshaw csapatában terelgette az Austin Rover cég autóit az Európai, majd Ausztrál Túraautó Bajnokság futamain. A sors közben újra lecsapott a meggyötört Hulme-ra; Martyn fia vízbefúlt egy csónakbalesetben. A hatalmas új-zélandi szíve már nem sokáig bírta elviselni a lelki és fizikai megterhelést.

Denny Hulme és családja (Forrás)

1992-ben a Hulme az általa nagyon szeretett bathursti 1000 mérföldes túraautó versenyen futott BMW M3-asával, amikor váratlanul a pálya szélére húzódott, majd a korlátnál súrlódva megállt. A közönség és a bírók nem tudták mire vélni az eseményt, a legtöbben azt gondolták, műszaki hiba történt, vagy kifogyott Hulme üzemanyaga. Tulajdonképpen ez is történt; Hulme a futam alatt szívrohamot kapott és tudata elvesztése előtt már csak arra maradt ideje, hogy autóját reflexszerűen lekormányozza az útról. A helyszínre érkező orvosok már csak az 56 éves pilóta halálát tudták megállapítani.

Denny Hulme a nyolcvanas években, egy BMW 635 CSi-vel (Forrás)

A magára maradt BMW eladósorban (Forrás)

Denny Hulme BMW M3-asa (Forrás)

Új-Zéland legendás Mogorva Medvéje előtt tisztelegve hozták létre 2003-ban a Hulme Supercars céget a korábban versenyhajót is tervező James "Jock" Freemantle és a Massey Egyetem Ipari Formatervező karának professzora, Tony Parker. Kettejük elsődleges célkitűzése egy olyan utcai autó létrehozása volt, amely Forma-1-es vezetési élményt kínál. Ennek érdekében a döbbenetes formájú kétüléses narancsszínűre, a McLaren eredeti színére fényezett karosszériája a könnyű, ám roppant erős – és méregdrága – szénszálerősítésű műanyagból készült. És ez nem az egyetlen hasonlatossága az F1-es betontorpedókhoz; a karosszéria formája, a frontspoilertől kezdve a félig nyitott elhelyezésű kerekeken át egészen a hátsó légterelőig, egyértelműen a Forma-1 autóit idézi, még a Ferrari Enzónál is jobban. A járgány meghajtásáról a 2003 előtti BMW M5-ös ötliteres, hátsó tengely fölé beépített 450 lóerős V8-as motorja gondoskodott, egy speciálisan a Hulme részére tervezett transaxle elrendezésű hatfokozatú, szekvenciálisan kapcsolható Quaife váltón keresztül. A két éven át tartó, roppant nagy titokban tartott fejlesztőmunka eredményeképp 2005-ben bemutatott prototípus után a sorozatgyártás megkezdését 2006-ra ígérték, árát kb. 400-600 ezer dollár közé becsülték. Kisszériás gyártásra végül a prototípustól némileg eltérő, nyitott Hulme CanAm modell került, amelyben már a jóval olcsóbb hétliteres, 600 lóerős Chevy LS7 kapott helyet, hatsebességes manuális, szekvenciális, vagy automata CIMA váltóhoz kapcsolva. Mellette fejlesztés alatt áll a jóval emberbarátibb CanAm Spyder, amelyben legalább már egy plexi védi az utazók arcát, illetve az eredeti prototípuson alapuló F1 modell is. Az valószínűsíthető, hogy a Hulme sportkocsi nem lesz akkora legenda, mint amilyenné a kilencvenes évek McLaren F1 vált, de hűen őrzi Új-Zéland másik, kicsit elfeledett versenyzőjének emlékét.

2005 Supercars Limited Hulme F1 Champion 1967 prototípus (Forrás)

2009 Hulme CanAm (Forrás)