Erre a hétre egy különleges bejegyzést szerettem volna a blogra tenni, egy különleges emberről. Történetet valakiről, aki soha nem vált legendás alakká a hazai autós életben, annak ellenére, hogy egész életét motorversenyeken, találkozókon, de ami a legfontosabb, saját műhelyében töltötte, ahol sok-sok jármű kelt új életre a kezei alatt az évtizedek során. Neve nem szerepelt egyetlen szakújságban sem, történetei nem jelentek meg írásban, csupán a veterános közösségben terjednek a sztorik az öreg fickóról, aki szakmájától igen távol eső hobbijában alkotja újra fáradhatatlanul a pusztulásra ítélt csodákat.
Ezt az el nem mondott történetet szerettem volna megörökíteni és itt közzé tenni; valami azonban közbejött, s a bejegyzés nem születhetett meg. A sztori kezdetét mindesetre elmesélhetem; sajnos nem lesz bölcs konklúzió, vagy heppiend, az élet a maga otromba módján zárta le a befejezést...
Vagy tíz éve történt, hogy egy barátommal a motorozás újdonsült megszállotjaiként elhatároztuk, hogy felújítunk két "öreg" járgányt, s azokkal járjuk be Magyarországot a nyári szünet alatt. Jómagam már egy Jawa Mustang boldogtalan tulajdonosaként - két heti szerelés után tudtam vagy egy hétig használni azt az elcseszett kis biciklit - tettem szert egy viszonylag jó állapotú MZ 150 TS-re. S.G. (alias Öcsibácsi) cimborám pedig az új házukba költözéskor lelt rá a fészerben letámasztott MZ ES 125/1 Trophyra - amiért persze odaadtam volna mindkét motoromat, plusz a lelkemet is... Korlátozott anyagiakkal és szabadidővel rendelkező diákként a restauráció nem ment túl gyorsan, de lassacskán összeálltak a gépek. A saját 150-esemhez (meg sokat szidott Mustangomhoz is) szükség lett volna néhány nem létfontosságú, de hasznos alkatrészre - ha jól emlékszem, a Jawának légszűrőházat, míg az MZ-nek oldaldoboz deklit kerestem - melyekre nem leltem a környékbeli motorosboltokban. Öcsibácsi időközben megszerezte a maga hiányzó láncszemét a tőle egy utcányira lakó fazontól, akinek a garázsa "teli volt mindenféle öreg géppel". Így történt, hogy becsöngettünk a történet főszereplőjéhez, az akkor hatvanas évei elején járó V.J.-hez. Hamarosan kiderült, hogy alkatrészt tőle nem fogok vásárolni, de ez akkor már nem is érdekelt. A bejárattal szemben, a garázs / műhely előtti féltető alatt két, részben szétszerelt DKW Junior parkolt, a másik garázsnál pedig egy Austin Ten állt a placcon. De az igazi titkok a garázson belül voltak. Pedig a sötét fészer elsőre nem tűnt túl bíztatónak, belépve csupán egy falnak támasztott oldalkocsit és egy oldalkocsis motort láttam - amiről hamar kiderült, hogy saját kis zschopaui járgányomnak nagyapja, egy boxermotoros MZ! Beljebb azonban sorban kerültek elő a barátságos porral fedett BSA-k, Nortonok, BMW-k és más gépek, amiknek már a nevére sem emlékszem. A földön pihenő két Csonka-féle stabilmotor már végképp elakasztotta a lélegzetemet. És persze jöttek a történetek, amelyeket úgy osztott meg, mintha régi ismerősökkel, s nem két leesett állú kölyökkel társalogna. Történetek a motorosról, aki már az ötvenes évektől szántotta fel a pályákat különböző gépekkel, s akinek valószínüleg világrekordot sikerült felállítania az egy verseny alatti "bukfencekkel"... Történetek egy embertől, aki kora ellenére is időröl időre felpattant klasszikus Jawa endurójára, csapatni egyet a környékbeli ösvényeken.
A következő években keveset hallottam V.J.-ről; csupán az évente megtartott veteránautó találkozókon futottam össze vele, ahol fogadta az érkező szaktársakat, vagy amint szokás szerint valami sosem látott gépről beszélt a körülötte összegyűlteknek. Azután hírt kaptam betegségéről, s veteránmotorokért rajongó akkori főnököm - akinél "szabadidőmben" nekiláttam egy '56-os Vespa, valamint egy Tatran rendbetételéhez - aggodalma rám is átragadt. De V.J., a csuda tudja hogyan, de kilábalt a kórból, s továbbra is ott láttam minden évben a veteránjárgányok helyi gurujaként az esedékes tavaszi meetingeken. Legutóbb idén, egy őrületes színű és kialakítású Böhmerland Liebisch Motor mellett futottunk össze, ahol nevetve mesélte, hogy nem elég a betegsége, még sikerült festés közben, a létráról lezuhanva összetörnie magát - hetven évesen! S mellesleg a motor kicsit ereszti az olajat... Ekkor vált világossá számomra, hogy meg kell írnom az öreg történetét, bemutatva a gyűjteményét és az emlékeit - addig, amíg megtehetem.
Böhmerland Liebisch 600 - kicsit ereszti... (nem V.J. motorja egyébként) |
Ennek érdekében felvettem vele a kapcsolatot a közelmúltban, s a garázsában megbeszéltük a részleteket - miközben könyékig volt egy BMW R72-es blokkban, melyet padewanja közreműködésével próbáltak meg összerakni. Büszkén mutatta új munkáját, a Peugeot 404-et, amelynek csupán a karosszériáját kellett radikálisan javítani - ez konkrétan több négyzetméter lemezanyag felhasználását jelentette az elrozsdált részek kijavításánál. A francia szépség ismét enyhítette a gall autók irát érzett bizalmatlanságomat; ebben persze szerepe volt az időtlen Pininfarina formának, s a mester őszinte lelkesedésének is.
Ám mikor a megbeszélt időpontban jelentkeztem, elég zavartan, a kiújuló betegségére hivatkozva próbált lerázni. Némi nyaggatás után (amiért ezúton kérek bocsánatot) kiderült, hogy beszélgetett néhány régi ismerősével, akiknek gyűjteményéből jelentős darabokat elloptak, miután interjút adtak különböző internetes újságíróknak. Természetesen ő nem akart erre a sorsra jutni, úgyhogy lemondta az egészet. Paff neki! Nehéz megfogalmaznom azokat az érzéseket és gondolatokat, amit ez a záróakkord ébresztett bennem. Hiába ismerem V.J.-t már tíz éve, hiába ő a helyi veteránközösség feje időtlen idők óta; az emberi aljasság miatt - ami éppúgy lehet a rémhír terjesztés, mint az, hogy valóban fosztogatók járják a hozzá hasonló kis gyűjtőket (mert ez sajnos tény, magam is hallotám már pórul járt környékbeli veteránosról) - visszahúzódik a csigaházba, s elzárja a lehetőséget az elől, hogy mások is megismerjék mindazt, amit alkotott, amit megőrzött, amit megmentett, és amit elmondhatna.
Elsősorban szomorúságot érzek emiatt, mint mindig, amikor egy ígéretes dolog megvalósulása bukik el.
Másodsorban haragot érzek azokkal szemben, akiknek tettei miatt ez megtörtént. Haragot minden egyes pitiáner tolvajjal szemben, akik mások értékein élősködve léteznek, anélkül, hogy belegondolnának tetteik valódi következményébe - s itt most nem az esetleges börtönbüntetésre gondolok... Teljesen mindegy, hogy valaki káposztát lop az öregember kertjéből, vagy egy sok éven keresztül újjáépített motort - valakinek elveszi; nem csak a tulajdonát, de a belefektetett munkáját, az abból teremtett dolog szépségét, s ezzel együtt a bizalmat, ami nélkül az élet mindenki számára egy bezárt erődben az ellenségtől való rettegéssé korcsosul. Nem tartozom azok közé, akik élvezettel fikázzák Magyarországot; mindig büszke voltam, hogy a küblinkben lötyögő szarban csapkodókon kívül élnek még itt - hiszen ismerek hasonlókat magam is - őszinte és jó emberek, akik a szavakon és ígéreteken kívül - amire ott vannak politikusaink, akiket nagyjából a kertből káposztát lopó gazemberek szintjére lövöm be - tettekkel bizonyítják: lehet helyesen is cselekedni. De most én is csak a fejemet fogom... Nem kívánhatok mást ezeknek a szarháziaknak, mint amit Grafitember a maga kárán kívánt:
U.I.:
A történet megírását nem adtam fel; amint sikerül meggyőznöm V.J.-t arról, hogy nem vagyunk a tízmillió tolvaj országa, ott leszek, írok és fényképezek. Remélem lesz rá lehetőségem...