Vannak autók, amelyek újra és újra visszatérve kísértik az embert. Történetüket nem kerülheti ki egy magára valamit is adó autóbuzi, legyen az bármennyire is közismert, akár még "lejárt lemez" is. Ilyen autó a Tucker Torpedo '48; mindenki hallott már róla, a legtöbben láttak is, legalább fényképet e legendás járgányról, a hazai autós irodalomban is megemlékeztek már róla és alkotójáról. Ennek ellenére nem hagyhatom elmondatlanul a históriáját annak a kocsinak, ami vagy húsz évvel előzte meg a korát, mégis - vagy talán éppen ezért - anyagi romlással és jó hírnevének elvesztésével sújtotta alkotóját.
 |
| Preston Thomas Tucker (1903-1956) (Forrás) |
Az 1903-ban született Preston Thomas Tucker már a harmincas években felhívta magára a figyelmet. Az évtized elején futott össze Harry Millerrel, az USA egyik legismertebb versenyautó-konstruktőrével, akinek vállalkozása rosszul állt. Tucker a konstrukció modernizálásában látta a gazdasági válság miatt megtépázott cég fellendítésének kulcsát; egy olyan versenykocsit vázolt fel Millernek, amelynél a széria motor köré egy független felfüggesztéseken nyugvó, könnyű karosszériát építenek. Ez továbbvitte a Miller járgányok progresszív kialakítását - ezek a gépek az áramvonalas tervezés és az elsőkerék-hajtás éllovasai közt voltak a húszas években - mégis olcsó előállítást ígért. Kettejük együttműködésére alapították meg a Miller-Tucker céget 1935-ben; legfontosabb vevőjük pedig Edsel Ford volt, aki egyből tíz darab Indy versenyautót rendelt, mintegy 75 ezer dollár értékben. A tervezést rohammunkában, mindössze hatvan nap alatt kellett elvégezni, s ez meg is látszott a végeredményen. Az indianapolisi versenyen mindössze négy autó tudott indulni, majd szépen egymás után ki is estek; a kipufogó mellé épített sebességváltók és a kormányművek túlmelegedtek és tönkrementek. Nagy botrány volt; Henry Ford személyesen gondoskodott tíz avantgárd, ám használhatatlan Indy versenyautójának elvontatásáról és kiselejtezéséről. A sors fintora, hogy a különböző személyek által szinte ócskavasként megvásárolt és kijavított Miller-Fordok tíz évvel a fiaskó után még mindig az amerikai versenypályák esélyesei között voltak.
 |
| 1947 Miller-Tucker Partner Special (Forrás) |
.jpg) |
| 1947 Miller-Tucker R4 Special (Forrás) |
Tucker a kudarc után Indianapolisból Michiganbe költözött, ahol megalapította saját mérnökirodáját. Első munkájaként 1938-ban a hadsereg számára tervezett egy keskeny nyomtávú páncélkocsit. De még milyet! A közel öt tonnás kocsi aszfalton 185 km/h-t, nehéz terepen pedig közel 130 km/h-t érhetett el, erős motorjának és strapabíró felfüggesztésének köszönhetően. Ez gyorsabb volt a korabeli személyautóknál is, nem beszélve a hadsereg páncélautóinál. Legfontosabb újítása azonban mégsem ez, hanem, az autó motorja által, áttételen keresztül forgatott légvédelmi lövegtorony volt, ami a két normál gépágyút egészítette ki. Később a terv irányítását a hadsereg kivette a kezéből, bevezetésre azonban soha nem került; a vaskalapos főkatonákat elrettentette az autó teljesítménye. A Tucker Turret néven ismertté vált gépesített lövegtorony felkeltette a haditengerészet érdeklődését, amely a világháború során a torpedónaszádjainál rendszeresítette. Emellett a légierő B-17-es és B-29-es bombázói is a Tucker-rendszerű lövegeket használták. A háború alatt Tucker szövetséget kötött a neves mérnökkel, Andrew Jackson Higginsszel a rendszer továbbfejlesztésére. Kicsit felemásan hangzik, de igaz; a háború nagyon jól jövedelmezett Preston Tucker számára.
 |
 |
| 1939 Tucker Armored Car (Forrás) (Forrás) |
A világégés után már egy olyan személyautó tervén dolgozott, ami teljesen eltért a korábbiaktól. A kocsi fő ismérvei a következők voltak: hatszemélyes, áramvonalas, farmotoros karosszéria, nagy teljesítmény, olcsó ár, kis benzinfogyasztás. Hogy terve ne csak álom maradjon, elkezdett összegyűjteni egy ütőképes team-et a megvalósítására. Beszervezte többek között a valaha csodás kocsikat előállító Auburn/Cord/Duesenberg vállalat egykori főkonstruktőrét Alex Tremulist, valamint a korábbi Plymouth-vezérigazgató Fred Rockelmant. Az első Tucker prototípus 1946. végén mutatkozott be és megrázta az amerikai autós világot. A kétajtós kocsi orrán három fényszóró pompázott; közülük egy középen, ami követte a kormányzott kerekek mozgását. A Torpedo rakétaszerű farában egy 9651 köbcentiméteres, léghűtéses, 150 lovas, hathengeres boxermotor kapott helyet. Az autó minden tekintetben műszaki csemege volt: karosszériájának 0.30-as légellenállási tényezője még ma sem rossz érték, motorját különlegesen hosszú élettartamra tervezték; maximális teljesítményét már 1800 fordulat/perc-nél leadta, hidraulikus szelepvezérlés és közvetlen benzinbefecskendezés is helyet kapott benne.
 |
 |
| 1946 Tucker Torpedo prototípus |
 |
| Preston Tucker és a Torpedo |
Tuckernek sikerült támogatókat szereznie a kocsi sorozatgyártására, így hát megalakulhatott a leendő óriáscég, a Tucker Rt. A gyártósorokat a chicagói egykori Dodge repülőgép-motorgyár csarnokaiban állították fel. A sorozatgyártás megkezdése előtt azonban kénytelenek voltak radikálisan áttervezni az autót. Kiderült, hogy az eredetileg középen elhelyezett sofőrülés melletti két ülés nagyon kényelmetlen, így a hagyományosabb balkormányos megoldást választották. A gyártás nehézkessége miatt a 9.6 literes motort egy 5.5 literes, 168 lovas, hathengeres boxer elrendezésű Franklin repülőgépmotorra cserélték. A léghűtés helyett vízhűtést alkalmaztak, a megbízhatatlan benzinbefecskendezőt pedig sima kéttorkú karburátorra cserélték. Az eredeti automatikus Tuckermatic sebességváltó nem vált be, helyére egy négysebességes, elektromágneses előválasztóval és hidraulikus kuplunggal szerelt erőátvitel került. Megrendelésre Cord-sebességváltóval is szállították. A prototípus tárcsafékei helyett dobfékeket alkalmaztak. A karosszériaformát négyajtósra alakították. Sokat adtak a biztonságra; a műszerfalat kárpitozták, az első szélvédő pedig biztonsági üvegből készült, ami erős ütközés hatására kiesett helyéből (ahelyett, hogy darabokra törött volna, így megsebesítvén az utasokat). A szériaérett Tucker Torpedot 1947. június 19-én mutatták be egy nagy show keretében.
Hogy az alkatrész-utánpótlás biztosítva legyen, Preston Tucker egy acélüzemet kívánt meg venni; ehhez pedig újabb kölcsönöket vett fel. Itt követte el a végzetes hibát...
 |
| A Tucker gyártása |
A detroiti "nagyok", a Chrysler, a Ford és a General Motors növekvő aggodalommal figyelték Tucker tevékenységét és úgy döntöttek, leszámolnak a veszélyessé válható konkurenciával. Először elérték, hogy az Igazságügyi Minisztérium vizsgálatot indítson ellene, azzal az indokkal, hogy meghamisította a pénzügyi mérleget és jogellenesen vett fel mintegy 30 millió Dollár kölcsönt a "Reconstruction Finance Committee"-től. Bár az alaptalan vádakat bizonyítani nem sikerült, az emberek bizalma megrendült a cégben, a fő részvényesek elkezdték visszakövetelni a pénzüket. 1948. július elsején Preston Tucker a cég közgyűlésén még próbálta menteni a menthetőt és megnyugtatni a részvényeseket, de hiába, ismeretlenek rémhíreket terjesztettek a társaság szörnyű anyagi helyzetéről. Ezek hatására az emberek fejvesztve vonták ki tőkéjüket és a cég napok alatt összeomlott anyagilag. Július 9-én bezárták a Tucker üzemet, utcára küldve ezzel mintegy kétezer dolgozót. A cég ötvenezer részvényesének 25 millió dollárja bánta a dolgot. A sajtó meghurcolta Preston Tuckert, a szalagcímek jó ideig foglalkoztak az üggyel, egész a felszámolási eljárás végéig.
 |
 |
| A soha meg nem valósult Tucker Carioca (Forrás) |
Ő ezután már többet nem talált magára, a rá nehezedő nyomás elől külföldre menekült. Több projektben is részt vett még; megpróbálta beindítani egy brazil sportkocsi gyártását, ehhez a Carioca nevű, erősen hot-rodos kisautónak megvalósításához Berlinben keresett támogatókat. Ezt a tervét sem tudta véghez vinni, ám ezúttal nem pénzügyi problémák állták útját; tüdőrákban hunyt el 1956 végén, ötvenhárom évesen.
Élete főművéből, a Tucker Torpedoból mindössze az előszéria, 51 darab készült el. A kocsik, megbízhatóságát mutatja, hogy ebből 47 darab a mai napig fennmaradt és kifogástalanul működik. Preston Tucker munkásságát csak a halála után ismerték el, nevét igazán Francis Ford Coppola 1988-as filmje, a Tucker — egy ember és álmaitette újra ismertté és elismertté - e sorok írója is a film révén hallott először erről a különleges emberről és szenzációs autójáról.
A kilencvenes évek közepén a neves hot-rod guru, Bob Ida fia, Robert vetette fel a Tucker modern interpretációja elkészítésének ötletét. Ezt meg is lépte; azóta a 300 lóerős, 4.6 literes GM V8-assal szerelt Tucker replikák egyre növekvő népszerűségnek örvendenek az Egyesült Államokban. Olyannyira, hogy 2005-ben már egy duplaturbós lowrider verzióval nyerte meg Rob Ida a SEMA Design Excellence Award-ot. Azóta már a soha meg nem valósult Carioca makettjét is összeállította; jó esély van rá, hogy hamarosan ez is a kínálatuk része lesz. Hogy ez most menő, vagy gagyi, azt az olvasó fantáziájára bízom. Mindenesetre már azon sem lepődnék meg különösebben, ha néhány év múlva a csak Stephen King fantáziájának köszönhető Tucker Talisman sportkupé - amellyel a testet öltött ördög, a filmben Max von Sydow által megformált Leland Gaunt gurult végig Castle Rock városán a Hasznos Holmik című könyvben -is reflektorfénybe kerülne.
 |
 |
| Rob Ida Tucker '48 (Forrás) |
 |
| Rob Ida Lower '48 (Forrás) |
Preston Tucker és az ő Torpedója az automobil történetének egyik legkülönlegesebb és talán legszerencsétlenebb sorsú szereplői voltak; szerencsére ma már mindketten megkapták a nekik járó elismerést.
