Van néhány olyan járgány az automobil történelmében, amely kiemelkedik a többi közül. És itt most nem az egekig magasztalt Ferrarira, Rollsra meg a többi, úri közönségnek rendezett zsúrpartikon villódzó műalkotásokra gondolok. Hanem azokra az autókra, amelyek az emberek szívét hódították meg, azokra, amelyektől már csak akaratlanul is félmosolyra húz az ember szája, amelyekre ránézve még el lehet hinni, hogy az élet szép. Sorolhatom? Citroen "Kacsa" 2 CV, Renault "Bakancs" R4, Ford "Kutyacsont" Escort, Trabant "Papírjaguár" 601, ésatöbbi ésatöbbi. Az, hogy ezek a verdák főleg becenevükön ismeretesek az emberek közt, mutatja, hogy a legtöbbünk a puszta műszaki eszköznél többre tartja őket. Talán az egyik legnagyobb közöttük a Mini, amelynek típusjelzése egyúttal a beceneve is; a kategóriateremtő menő manó, amely szinte minden modern kisautó prototípusa is egyben. Az már más kérdés, hogy a bemutatása óta eltelt évtizedekben a státusza átalakult, és az eredetileg az angol utak, nomeg a rallyversenyek kisördögének szánt járgány divateszközzé vált.
De valljuk be, melyikünk nem szeretett volna egyszer egy ilyen kis vigyori kormánya mögé pattanni, hogy a szűk városi aszfaltösvényeken, vagy másodrendű vidéki utakon csapasson egyet vele? Na ugye!
Visszatekintve, elég hosszú bevezetőt sikerült kerekítenem, pedig én csak egy tunincégről szerettem volna néhány sort írni, amely Minik átalakítása révén lett ismert. Arról a cégről és annak arról az autójáról van szó, amely a Mini fanatikusok legvadabb éjszakai álmaiban még Sylvia Saintet is megelőzi, olyannyira, hogy ha választani kellene, melyikkel töltsenek el egy forró órát, szegény cseh szöszi bizony magára maradna rózsaszín pamlagján.
Broadspeed Mini - ez a kocsi számomra az egyik legegzotikusabb járgánynak számított mindig is. Először olyan 1990 környékén hallottam róla, mint a legüberbrutálabb Mini-konverzióról, amelynek említésére a Mini fanok szemében furcsa révület tűnik fel. Igen ám, de évekig még csak egy fényképet sem sikerült látnom erről a gépsárkányról, úgyhogy nekem ő sokáig a loch nessi szörnnyel együtt valahol a misztikum kategóriájában maradt. Persze ez idővel - meg az internet megjelentével - megváltozott és egyre több infót szereztem be a Broadspeedről, s kiderült, hogy a csodás kis Mini konverziója csak az egyik volt a számos remek sportautónak, ami a birminghami műhely ajtaján kigurult.
 |
| A kiindulási alap: 1959 Austin Mini Cooper (Forrás) |
Ralph Broad, a sparkbrooki mérnök 1959-ben az elsők között vett egy igen modern kisautót: egy Minit. Persze hamar rájött, hogy a pöttöm 850 köbcentis járgány nemcsak munkába járásra jó, így a CON 111 rendszámú verda hamarosan feltűnt a versenyhétvégéken és a hegyiversenyeken. Broad elég eredményes amatőr versenyzőnek számított; Silverstone-ban első indulásakor kategóriagyőzelmet és körrekordot állított fel Minijével.
Mindebből szinte egyenesen következett egy saját versenycsapat, illetve a versenyautót felkészítő tuningműhely létrehozása. 1962-ben alapította meg a Broadspeed Engineering Ltd. céget, ahol ő volt az egyes számú pilóta, míg John Fitzpatrick és Jeff May a gyakorlati ügyeket rendezték - igaz Fitzpatrick maga is szívesebben volt a volán mögött, mint a depóban. Mindenestre 1963-ban álltak először rajthoz a jellegzetes vörös-ezüst színű Broadspeed Minik, amelyek könnyített karosszériával pótolták az erő hiányát. Nagy harcokat vívtak a gyári támogatást élvező Joh Cooper Minikkel, és nem egyszer sikerült is legyőzni őket. Ez felkeltette a BMC illetékeseinek a figyelmét, akik 1964-ben Broadék rendelkezésére bocsájtották az új 1071 köbcentis, majd az 1293 köbcentis Cooper S motort, illetve Eddie Maher szakmai segítségét a Morris fejlesztési osztályáról. 1965-ben már hivatalos gyári csapatként szerpelt a Broadspeed, és abban az évben mindenkit lemostak a pályákról. Kategóriájukban diadalmaskodtak a monzai négy órás, a nürburgringi hat órás, a zandvoorti és a spa-i versenyeken is.
 |
| Egy Broadspeed Mini versenyben (Forrás) |
 |
| A spa-i győztes Mini (Forrás) |
1963-tól már kínálta a cég az utcai tuningprogramját is, ami a sima motortuningtól indult - módosított hengerfej, vezérműtengely, szelepek és sportkipufogó, melyek révén a legnagyobb, 1275-ös Cooper motor már 100 lóerőt adott le - és az azóta már legendává vált Broadspeed GTS-ig tartott. A Broadspeed GT elnevezés nem egyszerűen egy erősebb Minit takart, hanem egy jelentősen átalakított autót. Számos karosszériaelemet jóval könnyebb üvegszálas GRP panelokra cseréltek le, hátul pedig egy kupészerű farrészt alakítottak ki. A belső tér is jelentősen átalakult; a komplett műszerfalat az órákkal együtt lecserélték, Motorola rádiót szereltek be és az üléseket bőrrel vonták. Természetesen a teljesítménynövelés és futómű átalakítás is a készlet részei voltak, de a Mini így már inkább - hangozzon viccesen - kis méretű luxus túrakupénak tűnt, mint versenyzőnek. Persze a legerősebb GTS kivitel, a maga 143 lóerős 1.3 literes motorjával és 235 km/h végsebességével azért így is ígéretesnek tűnik. A normál tuning-Minik mellett elenyésző mennyiségű, összesen 28 darab Broadspeed GT és GTS készült 1966-ig. Akkor a gyártási jogokat az ausztrál Brian Foley Motors vette meg, amely a kenguruk földjén rakott még össze néhány kitet.
 |
| 1965 Broadspeed Mini GT (Forrás) |
 |
| 1965 Broadspeed Mini GT (Forrás) |
1965-ben Broad megszakította a BMC-vel való együttműködést - valamin összeveszett a két fél. Egyúttal a Minik tuningolásáról és versenyeztetéséről áttértek a Ford Angliára, amelynek egyliteres négyhengerese remek tuningalapot nyújtott, nem is beszélve az erősebb, 1.2 literes Super Angliáról. Ezen kocsik volánja mögött Fitzpatrick hatalmas csatákat vívott az akkoriban a farmotoros Hillmann IMP-vel versenyző Roger Nathannel, az 1967-es bajnokságban, melyet végül is sikerült megnyernie.
 |
| 1966 Broadspeed Ford Anglia (Forrás) |
1968-ban már Ford Escort Mk. I RS 1600-asokat indított Ralph Broad, melyeket természetesen saját maga tuningolt. Legnagyobb fegyvertényüket az azévi nürburgringi hat órás futamon tették le, ahol a Roger Clark és Chris Craft vezette Escort a csapattag Fitzpatrickék autója előtt ért be kategóriájának győzteseként. A Broadspeed Escortok a hetvenes évek elejének legjobb sportjárgányainak számítottak, s csak a Zakspeed fejlesztésű, 280 lóerős kétliteres, üzemanyag-befecskendezős RS 2000 taszította le őket a trónról.
 |
| Broadspeed Ford Escort RS 1600 (Forrás) |
 |
| Broadspeed Ford Escort RS 1600 |
A következő nagy dobás a Broadspeed Bullit, vagyis egy tuningolt Ford Capri 3000 V6 volt, amely motorjának teljesítményét új vezérműtengellyel, módosított szelepekkel és spéci, kiegyenlítő csöves kipufogóval 190 lóerőre növelték. Így a végsebessége 200 km/h fölé nőtt, 0-ról százra való gyorsulása pedig 7.2 másodpercre csökkent. Természetesen mindehhez mérten jobb fékeket és abroncsokat szereltek az autóra, illetve némi optikai tuninggal is feldobták. Az ebből készült versenykivitel a Broadspeed Capri RS3100 nevet viselte.
 |
| Broadspeed Bullit (Forrás) |
 |
| Ford Capri RS 3100 |
1973-ban az Opel szerette volna megvadítani a szépséges, ám kissé gyengécske Opel Mantáját. Ezért különböző cégekkel prototípusokat építtetett; az első verzió Belgiumban, a Transeurope Engineeringnél készült, amely a Commodore 2.8 literes motorját ültette át. A másodikat Michael May műhelye, a harmadikat pedig a Broadspeed készítette; mindkettőjüknél turbófeltöltőt biggyesztettek az széria 1. 9 literes motorra. Broad verziója 156 lóerőt teljesített, 200 km/h fölötti sebessége és 7.6 másodperces gyorsulása pedig a Porschéval tették egyenrangúvá a Turbo Mantát; mindezt úgy, hogy átlagfogyasztása 13 liter maradt 100 kilométeren. A Broadspeed 5 prototípust épített, ám az Opel lefújta a tervet. Az Opel angol kereskedője, a D.O.T. (Dealer Opel Team) azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és a Broadspeed segítségével kerékre állított még 28 darab Turbo Mantát, amely így talán a legritkább sorozatgyártású Manta verzió lett.
 |
| 1973 Opel Manta TE2800 (Forrás) |
 |
| 1973 Michael May Opel Turbo Manta (Forrás) |
 |
 |
| 1973 D.O.T. Broadspeed Opel Turbo Manta (Forrás) |
A Fordokkal és az Opellal való kísérletezgetés után a hetvenes évek elején Ralph Broad újra felvette a kapcsolatot a BMC-vel, vagyis annak utódjával, a British Leylandel. Itt Triumph Dolomite autókat versenyeztetett, majd 1976-ban elkészítette a brutális Broadspeed Jaguar XJC versenyautót. Az FIA túraautó szabályai szerint felkészített XJ modellbe a Jaguar legnagyobb, 5. 4 literes V12-es motorját építették, amelynek teljesítményét 530, majd 550 lóerőre növelték. Természetesen a kocsik versenyabroncsokat, merevített és szélesített karosszériát is kaptak. Csakhogy amilyen szépek voltak az autók, annyira rosszak is. Az autók kenése elégtelen volt, a hajtómű és az erőátvitel nem működtek megfelelően és jó gumikat sem sikerült találni a hatalmas forgatónyomaték átviteléhez. Persze a hibákhoz hozzá kell azt is tenni, hogy a hetvenes évek Jaguarjai nem éppen megbízhatóságukról voltak híresek, Broadék pedig folyamatosan dolgoztak a hibaforrások megszüntetésén. Ám mire az autó összeállt volna, a British Leyland 1977-ben visszavonta az XJC-ket a versenypályákról. A kocsiknak soha, egy versenyt nem sikerült megnyernie, noha az edzésekekn félelmetesen gyorsak voltak, Derek Bell, aki vezette egyikőjüket, maga is lenyűgözve nyilatkozott róluk. A sors iróniája, hogy a program lefújásakor Broadspeedék már megoldották a problémák nagy részét, olyannyira, hogy a megmaradt XJC-k a mai napig vidáman versenyeznek.
 |
| Broadspeed Triumph Dolomite Sprint (Forrás) |
 |
| 1976 Broadspeed Jaguar XJC (Forrás) |
 |
| 1976 Broadspeed Jaguar XJC (Forrás) |
A nyolcvanas években a Broadspeed a tetszhalál állapotába került - legalábbis semmit nem lehet tudni arról az időszakról. 1995-ben a céget Simon Emson vette át, aki az essexi Colchesterbe költöztette. A tuningról Mini-felújításra váltottak, ám egyedi kérésre készítette speciális Miniket, például a kilencvenes évekbeli változatokat a hatvanas évek Cooper modelljeihez tették hasonlatossá. De épített Woody Countryman, Pickup és Van verziókat is, körülbelül ezer darabot öt év leforgása alatt. 2000-ben ismét profilt váltott a Broadspeed, s azóta független autókereskedelmi hálózatként működik. Hogy végleg leáldozott-e a spéci Miniknek, azt nem hinném, hiszen a Castagna és a John Cooper Works is prímán megél az új Mini átalakításából - igaz utóbbi már azért kapott pénzt, hogy a Mini az ő nevével, saját maga építhesse autóit. A Broadspeed honlapja szerint a régi Minik felújítását és átalakítását még nem adták fel; üsse kavics, ha nyerek a lottón, beáldozok én is egy új építésű GTS-be...
 |  |
 |  |
| Fejújított Minik a Broadspeed-től |
