Mostanság a szokottnál is csendesebben jártam az utakat Magyarországon és azon kívül - ez a csend visszavezethető a blog körüli hallgatásom okára, amelyet azonban lassan ideje megtörni. A szemlélődés persze folyamatos volt és magamban mosolyogva futottam össze újra meg újra két aktuális kedvencemmel: az übermacsó, szlovák rendszámos grafitszürke Nissan GT-R-el és a már pályafutása végére ért, nőiesen vonzó vonalakkal megáldott Honda S2000-el. Ahogyan két szépség rendre elhúzott mellettem - kis Suzukimmal természetesen esélyem sem volt velük szemben -, folyton eszembe jutott, mekkora utat kellett megtennie a motorok tervezésének, míg eljutottunk a múlt század első évtizedeinek 100-200 lovas, huszonakárhány literes szörnyetegjeitől ezekig a filigrán kis gépekig, melyek szíve száz lóerő felett dobban ezer köbcentinként.
Persze jellemző módon az ős-dinoszauruszok közül személy szerint nem a méltán legendás és csodálatra méltó Blitzen Benz a kedvencem, hanem egy kevéssé sikeres, kicsit esetlen formájú, a maga robusztus módján mégis vonzó szörnyeteg, a finom csokik hazájából. Úgyhogy, adjunk a blognak új lendületet a Dufaux fivérek autójának őserejével!

A 20. század fordulóján Charles és Frédéric Dufaux Svájc neves kerékpárversenyzői voltak. Érdeklődésük hamar a még extrémebb sportolási lehetőséggel csábító automobil felé fordult, amely akkoriban kezdte elnyerni mai szemmel is élvezhető formáját, köszönhetően a Daimler cég 1901-ben bemutatott, radikálisan új Mercedes modelljének. A műszaki szemlélet a családjukban adott volt, hiszen unokatestvéreik, Henri és Armand Dufaux két évvel korábban hozták létre a Motosacoche céget Genfben, ahonnan hamarosan Európa szerte méltán híres motorkerékpárok és erőforrások kerültek forgalomba. Ők ketten, némi helikopteres kísérletezgetés után 1910-ben az aviatika úttörőjeként is a történelembe vonultak, miután az általuk épített Dufaux 4 átrepülte a genfi tavat.

Dufauxék tehát a kor műszaki pionírjaival körülvéve láttak neki az alkotómunkának; a tervezőasztalnál Charles vázolta fel a Mercedes autója által definiált elvek mentén saját versenygépüket: például a hűtő immár a motor elé került, ami akkoriban még nem volt egyértelmű. A soros nyolchengeres szív kéthengeres öntvényblokkokból épült fel, összesen 12.763 köbcenti lökettérfogatú és 90 lóerős monstrummá, korának egyik legnagyobbjává, amely háromfokozatú váltón át, láncon adta le teljesítményét a hátsó kerekekre. Az autót az erre a célra létrehozott, genfi székhelyű Sté des Automobilés á Genéve cégnél építették meg 1904-ben; a Dufaux 70/90 CV néven bemutatott járgány pedig azonnal a közönség kedvencévé lett. A Dufaux megépítésének célja is rászolgált a lelkesedésre; ez a cél pedig nem volt kevesebb, mint a kor egyik leghíresebb országúti versenyének, a Gordon Bennett kupának a megnyerése, amelynek egyik feltétele volt, hogy az autó csak az indító országban gyártott alkatrészekből készülhetett. A New York Herald napilap kőgazdag tulajdonosa, James Gordon Bennett Jr. által 1900-ban alapított verseny egészen a Grand Prix kategória létrejöttéig etalonnak számított, s az azt megnyerő gyártó és pilóta a leghíresebbek közé került. 1904-ig a Panhard-Levassor kétszer, az angol Napier és a német Daimler Mercedes egyszer diadalmaskodott. Dufauxék elhatározták, hogy az 1904-es év az ő dicsőségüket fogja elhozni, Frédériccel a volán mögött; ám nem így történt. Autójukkal a sikeres nevezés után keréktörés miatt nem tudtak elindulni; így megszégyenülve kullogtak vissza Svájcba. Ott azért sikerült egy kisebb jelentőségű versenyen 116 km/h-s átlaggal győzni, jad később egy párizsi futamon második helyet besöpörni. Az utóbbi érdekessége, hogy az utat Genfből a versenygép a kor szellemének megfelelően saját erejéből tette meg, alig tíz óra alatt.

1904 Dufaux 70/90 CV

Közben az első kocsit gyártó cég függetlenítette magát tőlük, hogy a Marc Birkigt, a csodás Hispano-Suiza autók atyja által tervezett luxuskocsit gyárthassák; ez a cég a továbbiakban S.A.G, majd Piccard-Pictet néven írta be magát az autóenciklopédiák oldalaira. A Dufaux fívérek unokatestvéreikhez fordultak segítségért, akiknek üzemében berendezkedhettek némi szériagyártásra. Elkészítették az utcai használatra szánt négyhengeres, 35 lóerős modelljüket, s mellette finomították a versenyautót, amelynek új változata nyolcvan lóerővel állt össze az 1905-ös futamra. Elindulni azonban a javított változattal sem sikerült, ám azév novemberében  Frédéric azért megfutott egy 156.522 km/h-s, nem hivatalos csúcsebességet, ami némi vígaszt nyújtott a Gordon-Bennett gyufákért. Erre azért is szükségük volt Dufauxéknak, mivel a szintén 1905-ben összerakott, még a korábbinál is grandiózusabb, 26.401 köbcentis, 150 lóerős négyhengeres modelljük sem volt képes egy versenyen sem értékelhető eredményt elérni. Ennek az autónak az érdekessége egyébként sajátos hűtőrendszere volt; az orráról eltünt a rácsozat, a hűtőfelületeket a hengerfejbe építették be. Még abban az évben megállapodást kötöttek Charles Stewart Rolls-al, autóik anglai importjáról; Rolls a 150 lóerős autóval kívánt versenyezni, ám a dologból végül nem lett semmi.

1905 Dufaux 80 CV (Forrás)

Távoli rokon: 1913 Pic-Pic 9 Litre Spécial (Forrás)

Az 1906-ban kínált utcai alapmodell versenymonstrumoknál jóval civilizáltabb, 4.1 literes, 16 lóerős négyhengeres Baby volt, míg fölötte az előző évi szériatípus javított, 40 lóerős változata kapott helyet. Egy Bérline de Voyage Limousine autóba beszerelték a bődületes nyolcvan lovas soros nyolcast is - ez a dög akár a modern sportlimuzinok előfutáraként is felfogható. A Ferrarinál negyven évvel később bevált elv - vagyis az utcai autók eladásából finanszírozni a versenyautók építését - azonban nem működött a Dufaux fivéreknél, és cégük egyre nagyobb veszteséget halmozott fel. 1907-ben még elkészítették a nyolchengeres versenygép 120 lóerős változatát, ám az a Grand Prix hatodik körében keréktörés miatt esett ki. (itt jegyezném meg, hogy kicsit bizonytalan vagyok, hogy a különböző forrásokból származó keréktörés sztorik mennyire fedik a valóságot. Az 1904-es eset a wikipédia leírásából származik - amiről mindenki tudja, milyen pontos - míg az 1907-es Grand Prix kocsi gyufája a Vintage European Automobiles oldalon olvasható...)

1906 Dufaux 80/100 CV Bérline de Voyage Limousine

A Dufaux testvérek anyagi okok miatt 1907 után már nem készítettek több autót; napjainkra első két Gordon-Bennett járgányuk maradt fenn; az 1904-es a Schlumpf gyűjteményben tekinthető meg, míg az 1905-ös a svájci közlekedési múzeumban van kiállítva.

Sajnos a Dufaux autók története korántsem teljes, és sok bizonytalanság van az adatok hitelességével kapcsolatban; ezért ha valaki rendelkezik olyan információval, amellyel kiegészíthetném a sztorit, kérem jelezze.