Mindenki szeretne valamiben a legjobb lenni; legyen szó akár családról, munkáról, vagy hobbiról, az emberek nagy többségét az a kimondatlan vágy hajtja előre, hogy a legjobban csináljon valamit, ami fontos a számára. Azt hiszem, elengedhetetlen e cél eléréshez, hogy az ember valóban örömét lelje a szenvedélyében, máskülönben a jövő reményei kötelességgé szürkülnek. De még ha minden feltétel adott is, akkor sincsen rá garancia, hogy sikerül a nagyság álmát valóra váltani.

1972 Vector (Forrás)

Itt van például ez a Gerald Wiegert nevű, kaliforniai fickó, aki a hetvenes évek elején vette a fejébe, hogy túllép az izomautókon és a saját fegyverükkel győzi le kifinomult európai szupersportkocsikat. A tinta még meg sem száradt a diplomáján, mikor 1971-ben Lee Brownnal közösen megalapította a Vehicle Design Force céget, egy magas technológia szintű sportautó tervezésére és kivitelezésére. Az ékalakú, kompozit szerkezetű karosszériát egy Porsche 911-es motor köré formázták - a cég további életére jellemző módon, mire a Vectornak keresztelt járgány eljutott a los angelesi autószalonra, még mindig járóképtelen volt. A futurisztikus kinézetű mock-up - amely, valljuk be nem volt túl eredeti ötlet az 1968-as Bertone Carabo óta - mindenesetre elég látogatót vonzott, hogy Wiegert autógyártói ambíciói erőre kapjanak. A Vector árát 10 ezer dollárra lőtte be, ami az európai egzotikumokkal összehasonlítva igen barátinak tűnt; ám a kocsi soha nem készült el teljesen. 1972-ben Lee Brown kilépett a vállalkozásból, amely még egyetlen dollárnyi hasznot sem hozott; Wiegert átkeresztelte a céget a hangzatos Vector Aeromotive névre, s támogatók után nézett. Hamar rájött, hogy az USÁ-ban nem jó ötlet egy Porsche-motoros sportkocsival házalni, így a stuttgarti erőforrást egy jó öreg, 5.7, V8-as Chevy blokkra cserélte, amelyhez egy háromfokozatú automataváltót kapcsolt. Puff neked, európai kifinomultság... Hogy ne érje szó a ház elejét, az erőforrásra pattintott egy ikerturbót, amitől a nagyvas teljesítménye némi finomítgatás után 600 lóerő fölé szökött. A kasztni alá egy ígeretes(nek tűnő) futóművet rakott: előlre egy független, asszimetrikus kialakítású, stabilizátoros felfüggesztéssel, hátulra pedig Panhard rögzítőrúdas DeDion hidat épített be. Mindezek hatására az 1978-ban még csak makettként bemutatott Vector W2 1980 környékén már egy 4 másodperces gyorsulással és 380 km/h fölötti végsebességgel rendelkező álomverdaként lett az autós magazinok címlapsztárja. Igaz, a lenyűgöző teljesítmény és sebességi adatokat soha senki nem igazolta, mivel Wiegert nyomatékosan megkérte a Vectort tesztelő Motor Trend és Top Gear magazinokat, hogy ne hajtsák meg nagyon a járgányt. Erre egyébként sem törekedett senki, mert az autó 200 km/h sebességnél billegni kezdett, s érezhetően repülőgéphez hasonlatosan szállt volna el az anyaföldtől további gázadásra. A lenyűgözően futurisztikus forma, ami olyan jól mutatott a vadászgépek mellett, a Vector legnagyobb ellensége is lett; nem leszorító, hanem felhajtóerőt gerjesztett...

A példakép: 1968 Alfa Romeo Carabo Bertone (Forrás)

1979 Vector W2

Módosított Vector W2

Ilyen apróságok azonban nem zavarták Wiegertet, aki folyamatosan fejlesztette és átépítette a prototípust, míg a végére már hatliteres lökettérfogatot, és 800 lóerő fölötti teljesítményt gyömöszölt a hátsó tengely fölé - olyan erőt, amelyet senki nem tudott kihasználni. Amikor azonban az AutoWeek publicistája, Dutch Mandel őt Pán Péternek, cégét pedig Sohaországnak nevezte, elgurult a gyógyszer, s beperelte a lapot. Végül kilenc év alatt sikerült annyi pénzt összeszedni - peres úton többek közt, például a Goodyear gumigyártól, amelynek Vector márkájú abroncsa miatt kellett perkálnia - kismilliószor javított és átfestett Vectorjával, hogy a wilmingtoni cégnél beindulhatott valamiféle autóépítés. Az 1989-ben bemutatott, "szériagyártású" Vector W8 a tíz évvel korábbi prototípus David Kostka által javított verziója volt, szénszál, kevlár -és üvegszálerősítésű, de ugyanúgy csapnivaló aerodinamikájú karosszériával, villogó LED-ekkel és vadászrepülőkből, illetve az Abrams harckocsiból származó kijelzőkkel telitűzdelt műszerfallal és kőkorszaki, 5.9 literes, ikerturbós Chevy small-block V8-assal. Hatalmas reklámértékkel bírt, hogy az ifjú teniszcsillag, André Agassi is rendelt egy vadiúj Vector W8-ast. A dologból azonban hatalmas égés lett; a türelmetlen sztár szűk határidővel vette át Vectorját, mielőtt még a kocsit bejáratták és finomhangolták volna. Bár Wiegert megígértette Agassival, hogy óvatosan bánik az autóval, ő az átvétel után rendezett partiján csak meg akarta mutatni az összegyűlteknek, hogy ki a király... Miután Wiegerték visszafizették a széthullott motorú, váltójú és elfüstölt elektronikájú autó 455 ezer dolláros vételárát a lelkes, ám kevéssé eszes titánnak, agyalhattak, hogyan javítsák ki a Vector amúgy sem makulátlan hírnevén esett csorbát. Bár Philip Kaufman 1993-as Gyilkos nap című filmje, melyben a japán jakuza egy tűzvörös W8-al grasszál, igen jó reklámnak számított, már szinte mindegy volt. Kiderült, hogy az űrtechnikát sejtető külső és a csillagászati ár mellett a sokat hangoztatott katonai technológia néhány kijelzőben és a drága szénszálas és kevlár szerkezeti elemekben merült ki - a kopó alkatrészek viszont csapnivalóan silány minőségűek voltak, az elcseszett karosszériaforma pedig megkeserítette azoknak a vevőknek az életét, akik valóban meg akarták hajtani a járgányt.

A repülő és a Vector W8-asok

1989 Vector W8

1992-re vége lett a Vectornak; 17 darab W8 készült el, ám a negatív hírnév miatt Wiegert képtelen volt több autót eladni. Megmentőként lépett a színre az indonéz Megatech, amely a Lamborghinit is birtokolta azidőtájt. Pénzt adtak Wiegertnek egy új modell kifejlesztésére, ami a még abban az évben bemutatott Avtech WX-3 modellben materializálódott. A finomított vonalvezetésű karosszéria alatt azonban ugyanaz a középmotoros, hátsókerekes hajtáslánc, futómű és technika rejtőzött, mint balsikerű elődjének. Az autót három teljesítményszinttel: 600 lovas alap, 800 lóerős tuningolt és 1000-1200 lovas ikerturbós hétliteres Chevy V8-assal kínálták volna. Mellette Weigert kihozta a nyitott Avtech WX-3R-t is. Érdekes módon a Coupé ezüst festését hamarosan pávakékre módosították, ami megegyezett Wiegert másik cégének, az Aquajet jet-ski gyártó vállalatnak a hivatalos színével. A genfi autószalonról visszatérő Wiegertet azonban a Megatech menedzserek felszólítása várta; az új tulajdonosok visszaléptették a Vector éléről és megkérték, hogy csak az autó tervezésével foglalkozzon. Ő nem fogadta el a számára megalázó leléptetést és lakatot tett a még mindig a tulajdonában lévő willmingtoni gyár kapujára. Erre a Megatech egyszerűen kirúgta a Vectortól és áttelepítette a gyártást a keleti patra, egészen pontosan floridai Green Cove Springsbe.

1992 Vector Avtech WX3 eredeti színében

1992 Vector Avtech WX3 és WX3-R a 2007-es Monterey Concourson (Forrás)

1992 Vector Avtech WX3-R (Forrás)

Az 1996-os detroiti autószalonon jelent meg a Vector járgányok új generációja, az M12 - az M a Megatechre, a 12 pedig a hengerek számára utal. A külsőleg a WX-3-hoz képest csak kis mértékben módosított kasztni alatt már a Lamborghini segítségével kifejlesztett vázszerkezet és 5.7 literes, 490 lóerős V12-es középmotor lapult. A műszerfal legalább végre kezdett normális autóéhoz hasonlítani. Megpróbáltak némi versenypedigrére szert tenni, ám a különböző sportkocsi futamokon indított M12-esek sehol nem tudtak diadalmaskodni. A Vector rossz híre sem múlt el, s miután J. Clarkson a világ legrosszabb autójának nevezte a Top Gearben, kétség sem volt hozzá, hogy ez a modell is befürdik. Ráadásul időközben a Lamborghini irányítása is kiesett a Megatech kezéből, így 18 autó előállítása után a cég kénytelen volt áthidaló megoldáshoz fodulni. Ez pedig nem volt más, mint a visszatérés az amcsi V8-asokhoz; jelen esetben egy 5.7 literes Corvette erőforrást dobtak a hátsó tengely fölé, ami egy transaxle elrendezésű Porsche váltón keresztül hajtotta a hátsó kerekeket. Ez az SRV8 névre keresztelt hibrid azonban csak végjáték volt; két nappal a bemutató után a Megatech kilépett a Vector mögül, s a cég ismét bezárta kapuit. 

1996 Vector M12

1996 Vector M12 versenydíszben (Forrás)

1996 Vector SRV8

Az ezredforduló után Wiegert ismét elkezdett mozgolódni a Vector körül. Első lépésként az addig Avtech Motors néven nyilvántartott cégét Vector Supercars, majd Vector Motors néven jegyeztette be. Eleinte a hetvenes évekbéli prototípuson nyugvó WX10 autóval molyolt, ám hamar rájött, hogy a vásárlók nem harapnak rás sokadszorra ugyanarra az elrontott cuccra. Végül 2006 augusztus 18.-án a Concorso Italiano találkozón bemutatta az Avtech V8 prototípust, amelyet egy barátjával, Keith Rosenberggel fejlesztett tovább a 2008-as los angelesi autószalonon debütált Vector WX8 prototípussá. Erről a járgányról a wiegerti hagyományokhoz híven ismét szuperlativuszokban áradozik a cég honlapja; alapkivitelben egy 7.8 literes, 750 lovas GM small-block erőforrást társítanak az autóhoz, amely kompresszorral akár 1250 lóerős teljesítményt, 2.7 másodperces gyorsulást és 448 km/h-s végsebességet érhet el. Ennél is durvább gép a tízliteres big-block specifikáció, amely ikerkompresszoros verzióban 1450, ikerturbós verzióban 1850 lóerő fölötti teljesítménnyel, 2.3 másodperces gyorsulással és 495 (!) km/h végsebességgel büszkélkedhet. Bugatti Veyron? Az meg mi?... Persze mint a többi Vector autónál, úgy a WX8-nál is csak csodás elméleti értékekről van szó, amelyet még nemigen erősített meg senki. A bivalyerős motorokhoz egy króm-molibdén csővázas, félhéjszerkezetű kompozit karosszéria társul. A szerényen csak Hypercar-nak - kicsit hosszabban: Hiperteljesítményű utcai járműnek - titulált WX8 fejlesztése még nem fejeződött be, ám a Vector Motors Company már elfogad megrendeléseket a kétes hírnévtől nem félő ügyfelektől, akik a különlegességet keresve szívesen lépnének be a modern Pán Péter birodalmába. Csak nehogy ott ragadjanak...

2008 Vector WX8 (Forrás)

2008 Vector WX8