Őszintén szólva majdnem mindig mosolyognom kell, amikor meglátok egy Smart nevű guruló izét az utakon. Miért? Mert eszembe jut az alapkoncepciója, ami valahogy így szólt: "Legyen kicsi, takarékos, trendi, elégítse ki az egy autóban utazó átlag 1.5 ember helyigényét - amit biológiai okokból kerekítsünk kettőre - és férjen be egy parkolóhelyre keresztbe' kettő belőle."
Elnézést, ha nem idéztem pontosan az eredeti marketingszöveget, de a lényeg azt hiszem érthető. Ezek a második szériás modell bemutatásáig nagyjából teljesültek is, de
érzésem szerint a hangúly mindig is az általam olyannyira utált vastagon szedett szón volt. Éppen ezért is - nameg a márkaidentitás miatt (made by Mercedes-Benz) - kerülhet egy ilyen parány még használtan is egy és hárommillió Ft közötti összegbe. Nanemá'...
Ilyen autók azonban már az ötvenes években is készültek, s ugyan nem voltak bennük jávorszarvast kivédő elektronikus kütyük (ESP), sem gyűrődési zónák, a kor technikai szintjének nagyjából megfeleltek, és segítettek olcsón mobilizálni a világháború után lassan ébredező Európát.
 |
| Az igen ritka logó |
A megszámlálhatatlanul sokféle mikroautó közül az egyik legkülönösebb egy párizsi autószerelő-műhely tulajdonosának, névszerint Robert Hannoyernek volt a kreálmánya. Első olvasatra furcsának tűnik, de Hannoyer a parkolás megkönnyítésén törte a fejét a negyvenes évek végén - amikor pedig még jószerével autók is alig voltak a háborúnak "köszönhetően". Mindenesetre az ötletes francia az automobil és a motorkerékpár legjobb tulajdonságait akarta egyesíteni elég sajátos módon. Természetesen a cyclecar koncepcióból indult ki, amikor 1947-ben nekilátott megépíteni a prototípust; vett egy 175 köbcentis, egyhengeres, 8.5 lóerős négyütemű AMC motorkerékpár-erőforrást, amit beépített egy mindössze 75 cm keskeny, csőváz erősítésű tandemüléses kasztni farába. Ezidáig rendben is volna, mások is csináltak hasonló járgányt akkoriban - viszont Hannoyer
bedobott egy barbatrükköt is: egy háromnegyed méter széles négykerekű nem igazán lenne stabil, mégha jófajta Simca Cinq kerekeken gördül is, mint jelen esetünkben. Ezért a konstruktőr kénytelen volt az első két kereket szélesebbre terpeszteni; csakhogy így megszűnt a létrejöttének értelme, hogy beférjen a legkeskenyebb utcákba és a legszűkebb parkolóhelyre is. Mit tehet ilyenkor az ember? Hát összehajtja az autót, mint
az újságot! Hannoyer is így járt el: az első kerékfelfüggesztéseket két paralelogramma alakú karrendszerre erősítette, amelyeket csuklóspántjaiknál be lehetett hajtani a karosszéria alá, a kerekekkel együtt.
 |
| Még a szobában is letámasztható (Forrás) |
 |
| Innen nézve egészen sportos a Reyonnah (Forrás) |
A prototípust végül az 1950-es párizsi autószalonon állította ki Robert, a rejtelmesen hangzó Reyonnah néven - ami persze a családneve volt, visszafele olvasva. Az érdeklődést látva Hannoyer elkezdte egy kisebb sorozat gyártásának az előkészítését. Némileg átalakította az autót, módosította a lámpák elhelyezését, a vászontető kialakítását és elkészítette a keménytetős kivitelt is. A két legnagyobb
problémával azonban nem tudott mit kezdeni.
Egyrészt az autó kenuszerű belsőtere igen szűkös volt, még a korabeli törpeautókhoz képest is, s ezen nem javított a valószínűleg igen kényelmetlenül kezelhető, fektetve elhelyezett kormánykerék sem. A másik bibi abból adódott, hogy "összehajtott" állapotában a csuklókat nem lehetett rögzíteni a felfüggesztés miatt, így mozgásban az autó néhány méter megtétele után visszahuppant nyitott állapotba, ami biztos nem valami kellemes érzés, plusz egy kellően peches ember be is ragadhatott a sikátorba, amin keresztül akart suhanni a zsugorított verdával. Emellett az önindító hiányában motorfűrész stílusú berántásos startolás sem jelenthetett túlzottan nagy vonzerőt.
 |
 |
| 1950 Reyonnah - ránézésre sem túl kényelmes (Forrás) |
1951-ben bemutatkozott a végleges Reyonnah modell, ám puritánsága és kialakításának hiányosságai okán nem volt sok esélye érvényesülni. Akkoriban már lehetett kényelmesebb
mikroautókat is kapni, ráadásul fő erénye, a keskeny felépítés sem ért semmit a megoldatlan konstrukciós hiba miatt. Hiba reklámozta az akkoriban népszerű modell Suzette Clairy-vel, három év alatt mindössze 12 autót tudott Hannoyer eladni, melyek közül napjainkra összesen négy maradt fenn. S bár nem volt a legjobban sikerült konstrukció, azért láthatjuk, hogy a Smart által nagy büszkén felvállalt gondolatokat már vagy ötven évvel korábban is megfogalmazták, s majdnem sikerült is
megoldani, méghozzá sokkal ötletesebb módon!
 |
 |
| 1951 Reyonnah (Forrás) |
Arról nem is beszélve, hogy amikorra ezek a műanyag gnómok már granulátumként bedarálva fogják várni, hogy kistányérokat fröccsöntsenek belőlük, a gyűjtők valószínűleg még mindig harcolni fognak a fennmaradt négy Reyonnah valamelyikének megszerzéséért, aranyáron...
.jpg)
.jpg)
